Ahogy a kalandozó látja a játékost

A legtöbb szerepjátékosnak meg van a maga sztorija a nem épp legjobban kijátszott karakteréről, furcsa eseményekről vagy egy különös csatáról, melynek végkimenetelét egészen biztosan ők sem úgy gondolták, ahogy… Ezeken a történeteken mi magunk is jót nevetünk. Mit gondol erről egy igazi kalandozó, ki a legtöbb esetben józan eszének teljesen ellentmondva, saját akaratunk szerint csinálja végig a küldetést?

- Sirion di Groud, Pyarron lovagja, az Ezüstkar Lovagrend haditanácsosa, és hírhedt vándor. Ki kalandokat űzve forgatta már kardját majdhogynem fél Yneven. Köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunk.

 - Én pedig köszönöm jóravaló szavait, melyekkel engem illetett, igazán megtisztel. Habár szerintem a hírhedt helyett helytállóbb lenne a közismert jelző. Hagyjuk meg a hírhedtséget a tisztesség másik oldalán szolgálóknak.
 - Igaza van, ez egy apró nyelvbotlás volt részemről. Nos, ha nem bánja, akkor rá is térnék a kérdésekre.
 - Nem, természetesen. - Sirion hangja, pontosan olyan volt, mint amilyet az ember egy tekintélyt parancsoló lovagnak elképzel.
 - Rendben, tehát. Sirion, Sir Groud, mi a véleménye a szerepjátékról?
 - Ez egy elég kemény kérdés így elsőre, nem gondolja? - s elmosolyodott rendezett szakálla mögött. - A véleményem, természetesen összességében pozitív, hiszen ez adja az otthonom. És Ynev nélkül én sem élnék vagy legalábbis nem Ezüstkar lovagként.
 - Szóval szereti a lovaglétet?
 - Ilyet csak egy nem lovag kérdezhet.
 Most rajtam volt a sor, hogy elmosolyodjam, meg kell hagyni, ahogy azt interjú előtt s közben is tapasztaltam, az öreg pyar, majd oly bátran vág nyelvével is, miként kardjával.
 - Talán igaza van ismét. Mondja Sir, miként vélekedik a lovagokkal kapcsolatos sztereotípiákról? Tudja, az embernek, ha megemlítik, rögtön egy teljesvértben rostokoló, pajzsot és kardot hordó egyén jut eszébe, aki a becsület igaz bajnokaként vonul színre a ragyogó napfényben, hogy aztán megküzdjön az eredendő gonosszal.
 - Mondja ezt egy ranagol lovagnak...- mintha némi szarkazmust hallottam volna felcsendülni. De jó kedve továbbra is töretlen maradt.
 - Érti mire gondolok Sirion.
 - Igen értem. Nos, látja a legnagyobb problémám a sztereotípiákkal, hogy azok sztereotípiák. Valaki nem attól lovag, hogy mit visel, mivel küzd, vagy hogy épp ráragyog-e a nap amikor megjelenik. A morális és erkölcsi kódex szintén változó majdhogynem lovagrendenként. Óriási tévhitnek tartom, amikor azt gondolják, hogy virágnyelven beszélünk egész nap, egész életünkben. Komolyan az ékesszólás a politika fegyverneme, hát had legyen a lovag is ember, ha vacsorázik, vagy ha épp az árnyékszék felé tart. Az etikettnek meg van a maga helye, az erőltetett szóvirág kertészet szerintem frusztráló és zavaró.
 - Tényleg ennyire súlyos a helyzet? Úgy értem én azért ezt nem tapasztaltam, láttam, hallottam ilyen súlyos formát ölteni.
 - Hohh, - horkant fel nevetve. - El se hinné. Kalandozásaim során rendre összesodornak az istenek furcsábbnál furcsább kalandorokkal. Látott már maga lovaskopját a hátán cipelő lovagot, aki évek múltán is úgy gondolta, hogy egyszer lesz alkalma elsajátítani azt közelharcban forgatni? - nézett rám kérdőn, de erre nem igazán tudtam mit válaszolni, magát a tényt is röhejesnek találtam. – No, látja valami ilyesmi volt az én reakcióm is. 
 - Ehhez tényleg nehéz bármit is hozzá fűzni. Van még valami hasonló története? Esetleg szituációk, amiknél egy jó lovag, mint ön a fejét fogja, amint, látja mit meg nem kell tenniük a karaktereknek egy egy játékos érdekében? Lemerem fogadni, hogy szegény említett kopjás barátunk sem saját kútfőből találta ki magának ezt a szenvedélyt.
 - Ejhh, - csillant Sirion szeme egyszerre elkeseredettségtől és derűtől. Tipikusan úgy, mint amikor az embernek valami olyasmi jut eszébe, amitől nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. - Sajnos ismét azt kell, hogy mondjam, hogy megannyi ilyen esetnek voltam tanúja vagy hallottam róla.
 - Igazán? Megosztana egy párat velünk?
 - Hogyne. Az egyik kedvencem az aludni is páncélba járó vértviselő. Ember, komolyan el tudja maga képzelni sokszor milyen kényelmetlen ez a bádogdoboz? Most is csak úri mivoltom miatt viselem, az önök iránti tiszteletből. Értem én hogy hozzászokunk, megszokjuk a viselését, de mindennek van határa... Néha kíváncsi lennék, maguk közül ki alszik, meg ki megy reggelizni munkaruhában. - azért itt tartott egy rövid mosoly szünetet, láthatóan értékelte a saját humorát. - Egy másik számomra igazán nevetséges helyzet, amikor a legendás kalandozók a pulthoz érve üvöltve, vagy pompás humorról tanúbizonyságot tevő hihetetlenül nem frappáns ámde általuk viccesnek gondolt körmondatokkal rendelnek a söntéstől. Amikor maga vásárol egy fél kenyeret vagy iszik valahol egy olyan fekete löttyöt, amit a reggelihez szoktak inni...
 - Kávét?

 - … igen azt. Szóval olyankor maga is mindig így rendel? Illetve észrevette már, hogy nem látni kalandozót, aki vizet inna? Sör, bor, tömény szesz. Nem volt még alkalmam azt hallani, hogy „két kupa vizet legyen szíves, de a legjobból!”
 - Valóban, talán ez ennek az életformának az egyik velejárója.
 - Ami még mindenképp említésre méltó, nem szeretnék kifutni az időnkből, de ezt még muszáj hallaniuk, szóval az az egyes harcok kimenetele. Ki hallott már harcosról, aki egy pallossal (!) visszakézből szaltózva szeretne támadni? Néha elképesztő miféle gyöngyszemek születnek egy-egy kaland során.. Biztosra veszem, hogy önök is bőven rendelkeznek hasonló csillogó ékkövekkel, örökkön égő lángú psziképekkel, hasonló abszurd helyzetekről.
 - Bizonyosan.. Mégis mindig jó az ilyet hallani. Főleg egy kalandozótól. Saját tapasztalat van ezen a téren, mi az ön momentuma?
 Sirion di Groud, Pyarron lovagja, s az Ezüstkar Lovagrend haditanácsosa ismét rám nevetett.

- Egyszer meg kellett próbálnom kitörni egy 7fős lándzsás falanxon keresztül, így hát neki vágtattam, mert a játékos éppen úgy gondolta, hogy ennél mi sem egyszerűbb, mert ő ezt látta egy filmben és ott működött.
 - És?
 - Hát ez alkalommal nem sikerült...
  - Köszönöm szépen, hogy elfogadta a meghívásunkat, az egész Dobrán nevében. Még rengeteg kalandos évet, és remélem hallunk még önről.
 - Részemről a megtiszteltetés.